A másság megtapasztalása

The Explorer - 2010-04-12

Béla húszévesen kezdett el fotózni. Előtte egyáltalán nem fényképezett amatőrként. Először a Népszabadságnál, majd a Népszavánál dolgozott. Miután beleunt a magyar valóság ábrázolásába, 1998-ban elment Koszovóba, ahol közel másfél évig fényképezte a háború szörnyűségeit, a menekülttáborok lakóit.
Nemzetközi karrierjét ekkor alapozta meg. Hazatérte óta az AP Hírügynökségnek dolgozik. Idén a legrangosabb fotós elismerést, a MÚOSZ nagydíját kapta meg a Roma gyász című sorozatáért, a lapunk december-januári számában közölt afganisztáni fotói pedig a kategóriájukban harmadik helyezést értek el.

EXP.: − Mikor kezdtél utazgatni?
Sz. B.: − Már gyerekkoromban megtapasztaltam, milyen az utazás. A dédnagymamám Kanadában élt, sokat mentünk hozzá. Amúgy is egy kozmopolita családban nőttem föl, édesapám pszichológus volt, édesanyám számítógépes programozó. Szerettem velük utazgatni.

EXP.: − Azt tudjuk, hogy ma is szeretsz utazni, jössz-mész a világban, ahogy a munkád megköveteli. Mit jelent neked az utazás?
Sz. B.: − A másság megtapasztalását. Akár olyan apró másságra is gondolok, hogy másként reggeliznek egy másik országban. De legyen ember, kultúra vagy éppen táj, a másság megtapasztalása révén többek leszünk, no és persze kevesebb lesz az előítéletünk.

EXP.: − Most jöttél meg éppen Vancouverből. Megtudtuk, hogy Kanadát már ismered a dédnagymami révén, de most, hogy a téli olimpiára mentél, mi volt ott „más”?
Sz. B.: − Maga az olimpia. Mikor a főnököm felhívott, hogy benne vagyok az olimpiai keretben, visszakérdeztem, miért, olimpia lesz? Én az újságot nem a sportrovatnál nyitom ki, hanem a külpolitikánál. De most nagyon ráéreztem az ízére. Ha ránézek egy olimpiai képsorozatra, tudom, mit jelent az ottani hangulat az embereknek.

EXP.: − Adja magát a kérdés egy olyan megszállott fotóriporternél, mint te, hogy tudsz-e szabadságra menni, vagy akkor is ott van azért nálad a fényképezőgép.
Sz. B.: − Ma már képes vagyok úgy nyaralni, hogy nem viszek magammal fényképezőgépet. Akkor is fényképezek sokszor fejben, kattintgatok, hogy ez most milyen jó kép lett volna, de aztán meggyőzöm magam, hogy kell a kikapcsolódás. Vagy maximálisan dolgozom, vagy maximálisan pihenek.

EXP.: − Akkor nem kérdés, hogy te maximalista vagy. Az emberi kapcsolataidban is a szélsőségeket keresed?
Sz. B.: − Az én szakmám csak úgy működik, ha emberekkel vagyok folyamatosan. A Global Explorer rovatotokban közölt Duna-deltás, lipovánokról szóló anyag ötlete is egy temesvári sörözés alkalmával fogalmazódott meg bennem. Szóval szeretem, ha sok ember vesz körül, de ha dolgozom, akkor nem vagyok jó társaság, mert semmi másra nem figyelek csak a munkára.

EXP.: − Hogyan teremtesz kapcsolatot azokkal, akiket lefotózol?
Sz. B.: − Egyrészt mindig alaposan felkészülök. Másrészt imádok beszélgetni az emberekkel, szeretem beszéltetni őket. Tradíciókról, öltözésről, étkezésről, bármiről. Az emberek megérzik az igazságot. Belenézek a szemükbe, és rögtön leveszik, hogy a karrieremet építgetem, vagy tényleg érdeklődöm irántuk.

EXP.: − Mi most az iránt érdeklődnénk, mennyire érezted magadat Afganisztánban idegennek.
Sz. B.: − Afganisztánban három különböző anyagot csináltam. Az egyik a katonákról szólt, a másik a civil lakosságról, a harmadik pedig a kettő közti távolságról. Ez jelent meg nálatok decemberben. A katonák nincsenek tisztában az afgánok tradícióival, a lelkivilágukkal, a vágyaikkal, a nyelvükkel, a kultúrájukkal. Az afganisztáni háborút már évekkel ezelőtt elvesztettük. De az emberek szívét meg lehetne nyerni. Viszont ha távol vagyunk fizikailag, lelkileg és kulturálisan, hogyan lehet megnyerni az ottani emberek szívét? Nyugati újságíróként sajnos ugyanúgy ellenség voltam, mint a katonák. Ha a civilek között van az ember, óránként másik faluba kell mennie, különben elterjed a híre, hogy ott van, és rá küldhetnek valakit. De mire elég egy óra?

EXP.: − Ez is egy rövidebb interjú, ezért váltsunk témát. Mennyire devalválódik a fénykép értéke, művészi ereje akkor, amikor a képdömping korát éljük? Amikor folyamatosan művészi, esztétikai értelemben sokszor értéktelen képek tömegét nézzük az online képmegosztókon.
Sz. B.: − Az emberek vizuális kultúrája devalválódik az tény, de nem szabad a profiknak és az amatőröknek ellenségesen viselkedniük egymással. Pár évvel ezelőtt a londoni metrórobbantásnál csak amatőr fotósok voltak. Készültek képek, de ők ezáltal nem lettek fotóriporterek, csak szemtanúk maradtak. Másrészt meg sokkal több fotó készül manapság, de például az amatőr családi albumok nagy része élvezhetetlen. Tanácsnak én csak annyit mondanék: gondolkozz, mielőtt lenyomod az exponálógombot!

EXP.: − De hát nem ilyen korban élünk. Manapság nem divat gondolkodni. Inkább ösztönösen cselekszünk. Csatlakozva az utazással kapcsolatos gondolatmenetedhez: gondolkozz, mielőtt bármiféle másságról előítéletesen véleményt alkotsz!
Sz. B.: − Erről nekem az jut az eszembe, hogy gondolkozz, mielőtt blogot írsz!

EXP.: − Több gondolkodásra már nincs időnk, de ejtsünk még néhány könnycseppet a hagyományos fotózás eltűnése miatt.
Sz. B.: − Én speciel örülök neki, hogy nem pecsétes a nadrágom. A bal nadrágszáramon sárga foltok voltak a fixírtől, a jobbon kék foltok a hívótól. Ez nem hiányzik. De a profi fotósok élete nem lett könnyebb attól, hogy nem fényképezünk filmre. Egyrészt komoly számítógépes tudással kell bírni, másrészt sokkal többet fényképezünk, mint régen. Több fényképezés hosszabb munkaidőt jelent, sőt, sokkal több az utómunka is, a válogatás, a szerkesztés.

EXP.: − Újra szembesültünk azzal, hogy a technikai újítások révén nehezebb lett az életünk. Mi azért megpróbálunk jó képet vágni hozzá.
Sz. B.: − A téli olimpián az AP Hírügynökség csapata egymillió kockát készített, hat terabyte-nyi adatot. Irgalmatlan számok. Több munkát jelent, mint amikor filmre fotóztunk.

EXP.: − A végén mégis csak visszasírjuk a hagyományos fotózást. A távlati terveid bizonyára nem hagyományosak.
Sz. B.: − Ebben az évben jó lenne készíteni egy anyagot menekültekről, jó lenne visszamenni Afganisztánba. Van persze régi álmom is, szeretném autóval átszelni a Szaharát. Ez kapcsolatba lehet azzal, hogy megélném egyszer és szívesen meg is fotóznám a semmit.

Szerz(ők): Csejk Miklós, Rakmányi Ernő | Fotós(ok): Fauszt Tímea

Econtest by Eox