Exponált gondolatok

nol.hu 2011. 05. 02. Fotó - Dezső Tamás kelet-európai képesszéjéért kapta meg a világ legjobbjainak járó Center-díjat

Amikor Dezső Tamás a World Press Photo pályázaton díjat nyert, és a díjátadón szakmai közönség előtt rövid beszédet követően be kellett mutatnia fotóit, elhatározta, hogy nem szaporítja a szót, csak annyit mond: Jó estét kívánok, a nevem Dezső Tamás, és most azokat a képeket fogják látni, amelyeket az elmúlt három évben készítettem, köszönöm, hogy megnézik őket. Passz. Beszéljenek helyette a felvételek.

Felment hát a színpadra, és így szólt: Jó estét kívánok, a nevem... és itt megakadt. A nevem... kezdte újra. Aztán legyűrte zavarát, de állítja, még ma is csak szokja, milyen érzés komolyabb szerephez jutni a világ nagy fotós megmérettetésein. Mert ezt nem lehet megszokni. Pedig nyert már jó néhány díjat aMagyar Sajtófotó pályázatokon, a World Press Photón, annak amerikai megfelelőjén, a Pictures Of The Year versenyén, és néhány hete megkapta az úgynevezett Center-nagydíjat is, ami ugyancsak a világ legrangosabb elismerései közé tartozik: Új-Mexikó szövetségi állam (és a fotográfia egyik) fővárosában, Santa Fében működő nonprofit szervezet díja, figyelem: csak a világ legjobbjainak jár!

– De nem ez a legfontosabb –mondja Dezső Tamás, aztán elbizonytalanodik, mondja, ne mondja, mert, ha mondja, az nagyképűségnek tetszik, ha meg nem mondja, akkor nem a lényegről beszél.

Mert mi a lényeg? Szerinte az ember nem azért fényképez, hogy díjakat nyerjen, dicsőségben pancsoljon. Az ember – ideális esetben –azért készít fényképeket, mert személyes mondani valója van a világról. Amikor ismert sorozatát készítette az ügető vég napjai ról, akkor múltunk darabkái nak széthullásáról, az elmúlásról volt közlendője, amikor az újgazdag fiatalok ijesztő világát fotózta, akkor az ő életükről.

S nem volt ezmásképp Józsefváros, Románia vagy most a Center-nagydíjas sorozat esetében sem, amely környezetünk furcsamaradékairól, ahogy ő fogalmaz: „Azokról az időkapszulákról, utcákról, grundokról, háztömbökről szól, amelyekben megrekedt egyfajta félszeg, felejteni vágyott keleteuró paiság. Ez a fotóesszé a posztkommunista régió jellegzetesen átmeneti időszakát, szimbolikus szereplőit és helyszíneit vizsgálja, amelyek pillanatok alatt – könnyelműség vagy érdektelenség okán – észrevétlenül enyésznek, és megismételhetetlen mivoltukban talán már holnap nem lesznek sehol.”

És, hogy miképpen lehet közel kerülni a különleges helyszínekhez, azok lakóihoz? Aztmondja, a legkomolyabb ajánlóleveleket is felülírja az őszinteség. Amikor fotóalanyainak őszintén elmondja, mit szeretne megmutatni a segítségükkel. Állítja: a fényképezés nem abból áll, hogy az ember berobban egy-egy helyszínre, és lő, mint Csapajev. A fényképezés elsősorban gondolkodásból, sőt: együttgondolkodásból áll. Agymunkából.

Dezső Tamás mostanában rangos nemzetközi megbízásokat teljesít, rangos nemzetközi díjakat nyer, de a magyar fotós közéletben nem találkozunk vele. Erről csak anynyit mond: a maga útját járja. Amely most Santa Fébe vezet, ahol nemcsak a díjat és a vele járó ötezer dollárt nyerte el, de egy kiállítási lehetőséget, valamint azt, hogy részt vehet a világ leghíresebb portfólióbemutatóján, amelyen New York, Los Angeles, San Francisco legtekintélyesebb galériásai, jó nevű múzeumi kurátorok, szakemberek is jelen lesznek.

Meséli: fix objektívet használ, és mostanában egy-egy témára csak néhányat exponál.

Nem spórol.

Gondolkodik.

Fotó: Szabjár Eszter

Econtest by Eox