33. Magyar Sajtófotó Kiállítás Kurátori Köszöntő

Régóta foglalkoztat a sajtófotó metamorfózisának kérdése. Persze nem kell itt valami nagyon mély, művészeti-filozófiai problematikára gondolni. Arról az útról van szó csupán, amit a képek az éves pályázat zsűrizése és a kiállítás megnyitása között megtesznek.
A pályázatra a fotográfusok zömében az előző év hétköznapi munkáinak termékeit, a napi eseményekről tudósító hírképeket töltik fel. Olyan képeket, amelyek funkciója főként abban áll, hogy az olvasó az újságból vizuális úton (is) minél több információt kapjon az eseményekről. Ilyen értelemben tehát a sajtófotó nem műalkotás, hiszen – az újsággal együtt – legtöbbször hamar a szemétre kerül. Már évtizedekkel ezelőtt megfogalmazta ezt a Rolling Stones:

Who wants yesterday’s papers
Who wants yesterday’s girl
Who wants yesterday’s papers
Nobody in the world

Vagyis, egy kissé leegyszerűsítve: senkit sem érdekel a tegnapi újság.

Látszólag tehát a jó sajtófotónak nincs más dolga, mint hogy az adott helyi értéken, a lap adott felületén, rovatában megjelenve tudósítson, informáljon, a riport szó eredeti jelentésének megfelelően: jelentést tegyen.
Számtalan példát tudunk ugyan arra, hogy egy-egy sajtófotó aktuális, napi hírképből művészi erejű műalkotássá válik. Azt gondolom azonban, hogy ez a folyamat évekig, évtizedekig tart és hozzájárul – egyebek mellett – a körülmények változása, az idő múlása, a dokumentumérték felerősödése is.
Természetesnek tartom, hogy a képek ezt az utat végigjárják, és úgy érzem, hogy némi identitászavart is okoz nekik, hogy ha rövid idő alatt – esetünkben ez egy-két hónap, ami a zsűrizéstől a kiállítás megnyitásáig tart – kell műalkotássá válniuk.

A kereskedelmi televíziók illetve az internet széleskörű elterjedése láttán sokan a Gutenberg-galaxis végét vizionálták, azután kiderült, hogy szó sincs arról, hogy a nyomtatott könyvek eltűnnének az életünkből. Az utóbbi tíz-tizenöt év nagyon sikeres vállalkozásai, pl. az Amazon, hogy csak külföldi példát említsünk, bizonyítják, hogy az internet nem ellensége, hanem segítője is lehet a könyvek terjedésének.
Félő azonban, hogy az újságokra, a napilapokra, vagyis a sajtófotók eddigi fő megjelenési felületére más szabályok vonatkoznak.

A sajtófotó lassan száz éve önálló műfaj a fotográfiában. A hétköznapok műfaja – szándékosan nem mondom, hogy művészete. Szerintem annyira önálló, hogy ha múzeumok, kiállítóhelyek falaira kerül, nem kell más műfajok attribútumait magára öltenie a megjelenéshez. Ezért nem használtuk az idei kiállításon a megszokott képkereteket.
Napról-napra szűkül a nyomófelület, így a képek egyre kevésbé jelenhetnek meg eredeti, nyomtatott formájukban. Szinte nem látunk a hangsúlyokat kiemelő, az értelmezést segítő, betördelt képriportokat. Mindezt, ha nem is pótolja, reményeink szerint felidézi az idei kiállítás korábbiaktól eltérő formája. Megpróbáltuk a Capa Központ falain megjeleníteni az újságok, magazinok hangulatát, formavilágát. Nem egyét, természetesen, hanem valamilyen idealizáltat vagy általánosat, de mindenképp – sajnos – egyre kevésbé létezőt. Arra tettünk kísérletet, hogy a képek a saját, eredeti, természetes közegükhöz minél inkább hasonló környezetben jelenhessenek meg.
A hagyományos újságnyomásra, a rotációs technológiára utalnak a falakon kiterített, hosszú papírtekercsek. Ezek szélessége alig haladja meg az egy métert, ami kissé megnehezítette a tördelést, gyakran éreztük, hogy beszorultunk az adott felületre. Éppen úgy jártunk tehát, mint amikor a szerkesztőségben kiderül, hogy egy-egy újságoldal nincs gumiból, nem nyújtható tetszőlegesen és így határt szab az elhelyezhető képek számának és méretének.
A 33. Magyar Sajtófotó Kiállítás tervezésekor és készítésekor a legfőbb célunk az volt, hogy ez a kiállítás minél inkább a sajtófotókról és az azokat készítőkről, a fotóriporterekről szóljon.

Szigeti Tamás

Bővebben a helyszínről

Econtest by Eox