Az anyag története 2008 októberében kezdődik. Ekkoriban költöztem el a városból ahol felnőttem, Szentgotthárdról a fővárosba. Szentgotthárd egy nem túl izgalmas kisváros az osztrák-szlovén határ mellett, az ország legnyugatibb csücskében. Az a fajta kisváros, ahol nem igazán tud mit kezdeni magával az ember barátok nélkül. Szerencsére engem olyan barátok vettek körül akikkel Szentgotthárd egészen jó hely volt. Aztán 2008-ban magánéleti okokból elköltöztem Budapestre, és egyik napról a másikra minden megváltozott. Ezután már csak azok az otthon töltött hétvégék és éjszakák maradtak, amelyeken mellesleg már mindig ott lógott a nyakamban a fényképezőgép. A fényképek készítésénél soha nem próbáltam meg titkolni érintettségemet, érzelmi kötődésemet a történethez, és annak szereplőihez. Ezt mindig is a dolog szerves részének tekintettem. Mégis valahol egyfajta kívülállója vagyok a történéseknek. Olyan ez, mint amikor valaki egy-egy részt csíp el egy sorozatból. Tudja, hogy mi történik, de mégsem látta az egészet. Ez mindig eszembe jut amikor századszorra is hallom a kérdést: Na és meddig maradsz?

Ha egy városrészre egyszer ráragad, hogy az a pokol kapuja, akkor azt maga Isten se mossa le róla. Ez a legfőbb tapasztalat, amit a XVIII. kerületi Havanna-telepen szereztünk. A Havannának a mai napig megvannak a gondjai a nyomorral és drogokkal, de már korántsem olyan reménytelen hely ez, mint az ukrán maffiózós kilencvenes évek elején, amikor buszokkal hozták ide a rendőröket és hordókban lobogott az amerikaiaktól koppintott tűz.

Ez a történet Budapest szellemeiről szól. Azokról a szellemekről melyeket nap mint nap látunk a semmiből előtűnni, majd ugyanolyan hirtel eltűnni a feledésbe. Sorozatom Budapest egy rejtett arcát próbálja meg felfedni. Egy olyan arcát amelyet talán mindannyian látunk, de csak kevesen veszünk észre.